Hová irányítjuk az elfogyasztott ételt?

Szinte minden emészthető élelem felszívódik beleinkből. Akkor is, ha éppen felesleges. Hiszen régen óriási luxus lehetett a felesleget „tovább engedni”, amikor ősöd még soha nem tudhatta, hogy mikor lesz ismét fieszta. Ezért minden túlélő, azaz mai ember többé-kevésbé takarékos anyagcserével él. A felesleget is felszívja, aztán elteszi valahova. De mit hova tudunk pakolni? (Az ábrán piros nyilak jelölik a bőség-anyagcsere fő csapárirányát.)

A fehérjéket (protein) lényegében nem tudjuk elraktározni. Az izomzat, és számtalan létfontosságú enzimünk változatos aminosav-építőelemeket igényel, de a „raktárkészlet” közel állandó. Sejtjeink lebomlanak, majd újraépülnek – főleg ugyanazon építőelemekből. Testsúlykilogramonként naponta 1-2g fehérje bőven elegendő a csekély veszteség pótlásához.
Attól, hogy több fehérjét pusztítunk, sajnos nem nő a bicepsz. Ha aktívan dolgozik az izom, akkor természetesen az elfogyasztott fehérjének egy csekély része lassan megjelenik a fejlődő bicepszben. De mi lesz a többivel? Eltüzeljük. 
A változatos aminosavak elégetése számos anyagcsere-reakciót igényel, rossz hatásfokú, gazdaságtalan, megterhelő. A fehérje olyan rossz tüzelőanyag, hogy a 40%-nál több proteint tartalmazó étrend rendszerint emésztési zavarokat okoz. Ráadásul nincs nagyobb pazarlás, mint e biológiailag értékes luxuscikket feleslegben fogyasztani, majd „nagy korommal” eltüzelni. A fogyasztói társadalmak zöme ma éppen ezt a luxust gyakorolja: túl sok fehérjét fogyaszt.
A felesleges aminosavak egy részét már eltüzelni sem tudjuk, ha éppen nincs rá szükség. Ilyenkor glükóz készül az aminosavakból (glukoneogenezis). De felmerül a kérdés, hogy az elkészült cukrot hova tudod eltárolni...

A cukorfélék (szénhidrátok) részére már van egy kifejezetten csekély tárolókamránk. A májban, és izomzatban egy speciális keményítő (glikogén) formájában tudunk spájzolni némi felesleget. Mintegy 2000 kalória (50 dkg cukor) fér ebbe a raktárba. A tároló nem túl nagy, ráadásul szinte mindig teli van (hacsak nem futsz aktívan már órák óta). Ha egy napja nem ettél, akkor kb. a felét képes vagy leüríteni. Cukorfélékből tehát egy jó fél napi tartalékot tudunk elraktározni. De mi van, ha ma még nem futottad le a félmaratont, és teli vannak a cukorraktáraid? Ha még az ebéd maradéka is ott lapul az izomban-májban, - és máris érkezik a vacsora? A felesleges cukor eltüntetésére egyetlen lehetőség marad: zsírt készítünk belőle! (lipogenezis.) Ezért sok a vérben keringő triglicerid minden olyan emberben, aki több szénhidrátot fogyaszt, mint amennyit eltüzelni képes.
Szóval a fölös fehérjéből cukor lehet, a fölös cukorból pedig zsír. Itt pedig fellélegezhetünk! Zsírból már korlátlan raktárkészlet gyűjthető. A túlsúlynak szinte nincs korlátja.

A tápanyagok eltérő raktárméretéből adódóan a szénhidrátokban bővelkedő étrend nagyon hamar kezelhetetlen felesleget okoz, és folyamatos raktározó-üzemmódra kényszeríti az anyagcserét. A raktározó program karmestere az inzulin. Étkezés után mindig érkezik az inzulin, és besöpri a raktárakba a felesleget. Ha teli a kamra, akkor zsír készítésére bírja a májat. Étkezés után az inzulin órákon keresztül azon dolgozik, hogy minden a helyére kerüljön. Ha eközben ismét étkezünk: az olaj a tűzre. A rendszeres étkezés, nasi következménye folyamatos inzulin-hatás, tehát állandósul a cukorégető-zsírraktározó anyagcsere. Ráadásul idővel a zsírraktározás is összezavarodik, majd a tartós bőség elhízásba és lassan betegségbe torkollik.

A túlsúly megmenthet.

Az abszolút kalória-felesleg értelemszerűen súlytöbbletet eredményez, de nem mindenki képes "szépen hízni." Egyéni hajlamtól függően vannak közöttünk hízásra hajlamosabb, és szálkásabb típusok. A bőség által okozott anyagcsere-stressz jobban súlytja azokat, akik genetikailag kevésbé alkalmasak a felesleg békés elraktározására. Más megfogalmazással: a hízásra való képesség (egy határig) megkímél a kalóriafelesleg kártékonyabb következményeitől. Bővebben lásd itt: az elhízás egészséges és betegítő formái. 

Minőségi éhezés.

A minőségi éhezés relatív felesleget teremt. Az ipari szemétkajából hiányzik számos nélkülözhetetlen tápanyagunk (esszenciális aminosavak, ásványok, nyomelemek, omega-3, stb.). A hiányzó összetevők pótlására szervezetünk étvágyat generál, és fokozza a fogyasztást. Az érkező ócskaságok nem fedezik a szükségleteinket, ugyanakkor feleslegben érkeznek az "üres" kalóriák, melyek egyre fokozódó tárolási gondot okoznak. Ilyen minőségi éhezés (és a diabétesz drámai szaporodása) jellemző a fejlődő világ sokasodó népességében.

Bőségből betegség.

Az elfogyasztott energia akkor jelent felesleget, ha akadályokba ütközik annak elraktározása. A leggyakoribb ilyen akadály: a krónikus stressz, és gyulladás. A stressz az energiaraktárak felszabadítására serkenti az anyagcserét (hiszen a túlélés ezt követeli). A stressz mellett fogyasztott kalória igen hamar felesleges terheléssé válhat, és megzavarja az anyagcserét. Így lehet inzulinrezisztens egy sovány policisztás (PCOS) nőbeteg, vagy egy túledzett sportoló.

A kalória-raktárak állapota alapvetően meghatározza, hogy mit tudunk tenni az érkező tápanyagokkal. Mozgásszegény életmód mellett az izom glikogén-raktárai telítettek maradnak (még az előző étkezésekből), és ilyenkor minimális további szénhidrát is tárolási akadályba ütközik.

Az elhúzódó, fokozódó raktározási nehézség egyre súlyosbodó anyagcsere-zavart okoz. A raktározó-hormon egyre nagyobb ellenállással szemben dolgozik (lásd: inzulinrezisztencia) a fokozódó anyagcsere-zavar tüneteit  metabolikus szindróma névvel illetjük, a folyamat végállomása pedig 2. típusú cukorbetegség, és számos további civilizációs betegség.