A közelmúltban publikált (és számos oldalról kritizált) EAT-Lancet ajánlás (1) az állati források elhagyásával lényegében vegetárius étrendet javasol Földünk élelmezési gondjainak megoldására. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) is régóta riogat a nagyüzemi állattartartás jelentős széndioxid-kibocsátásával (2). Az állásfoglalás szerint az ipari hústermelés miatt tetemes mennyiségű böfi és puki szennyezi a légkört. Lehetséges. Ugyanakkor nagy butaság a teljes állattartást, és húsfogyasztást leírni a nagyüzemi gazdálkodás mellékhatásai miatt. Hiszen történelem előtti időkből ismerünk egy másik fajta állattartást. Őseink szavannán vándorló hatalmas csordák után kajtattak. Turáni eleink évezredekig legeltettek és vándoroltak állataikkal. Később letelepedett felmenőink ezer évig apró farmgazdaságokon, tanyákon, falusi udvarokon nevelték a jószágot. Az urbanizációval azonban eltűnt a sokszínű vidék, és jött helyette a monokultúrás nagyüzemi gazdálkodás, iparszerű hústermelés. De tényleg ennek alapján mindenestől kellene elítélnünk a húsfogyasztást? Nos, nem hinném. A tanyán kapirgáló csikre, a mellette legelő marha ökológiai lábnyoma nem mérhető az üzemi hústermelés pusztításával. A környezetvédő tanulmányokból ugyanis rendre kimarad egy kardinális szempont: a tömegtartásban antibiotikumozott szerencsétlen sorsú jószággal szemben a legeltetett állat gyógyítja a legelőt!

Miért kulcsfontosságú a legelő egészsége?

Mert megköti a széndioxidot! Az állattartás széndioxid (és metán) kibocsátása elkerülhetetlen, ugyanakkor nem feledhetjük a legeltető állattartás legfontosabb melléktermékét: a legelőben felhalmozódó szervesanyagot! Márpedig a legeltetéssel a talajban felvirágzik a mikroba-kultúra, melynek kulcsszerep jut a szervesanyagok (humusz) feszaporításában, a széndioxid megkötésében. (A talaj apró élőlényeinek jelentősége talán csak az óceánokban lebegő kékalgák szerepével összemérhető. Utóbbi láthatatlan apróságok adják a földi biomassza 80%-át!)

A legeltető, holisztikus állattartás a mérések szerint nettó széndioxid megkötést eredményez, nem pedig túlzott kibocsátást. Ezt igazolja a citált friss tanulmány (3), melyet Georgia állam egyik patinás, negyedik generációs ökológiai gazdaságában készítettek. A független kutatók végre olyan metodikát alkalmaztak (4), mely nem feledkezik meg a talaj egészségéről sem. Az ökológiai mérleg egyértelmű: a hagyományos állattartás: fenntartható! A talajban felszaporodó humusz (szénmegkötése) bőségesen kárpótol az állattartás károsanyag-kibocsátásáért. (S hogy mivel lehet még tovább javítani a talaj szénmegkötő képességét? A talajmegújító mezőgazdaság technológiájával.)

S hogy mindez miért érdekelhet egy gasztroenterológust? Mert a nagypapa tanyáján felvonuló változatos növény- és állatparádé életben tartotta a talaj biodiverzitását, ami változatos mikrobiomot éltetett az állatokban, ami visszaköszönt a nagypapa bélrendszerében is. Ezért nem kínozta eleinket a gyulladásos bélbetegség, autoimmun nyavalya, és allergia. Ezért zseniális kezdeményezés a fenti kép forrása (Cservölgy Major), mely a 21. század keretei között, közösségi legeltető gazdálkodás formájában próbálja életre kelteni bélegészségünk alapját: az egészséges bélflórát!

Referenciák.

1. The EAT-Lancet Commission Report on healthy diets from sustainable food systems (2019.)

2. FAO: Tackling Climate Change Through Livestock. A Global Assessment of Emissions ang Mitigation Opportunities. (2013.)

3. White Oak Pastures Beef Reduces Atmospheric Carbon. (2019.)

4. UC Sustainable Agriculture Research and Education Program, California Climate and Agriculture Network (CalCAN). Life Cycle Assessment: A Tool for Assessing the Environmental Impacts of Farm Crops. 2015.